3
Lányszöktetés  Szabadkán

  Elmondhatta volna a költő

  Jó, nyilatkoztam. 
    És amit nyilatkoztam, vállalom. Mert így történt… Meg is jelent, például a Népszava, 1911. május 10 –i számában.  Imígy. Nyilatkozat. Teljes higgadtsággal, minden dolgok fölött állva, kijelentem, hogy vasárnap délután fél ötkor a Kossuth-utcán, száz és száz ember előtt elém állt Vajda József, hátam mögé állt egy Veiczenfeld Dénes nevű, állítólag Vajda öccse. Utóbbi két kezemet leszorítva, Vajda az esernyőjével a fejemet több helyütt beszakította és az útonálló orvtámadást még akkor sem hagyta abba, amikor teljesen vér borította az arcomat. Az ok egy nem is bántó, még kevésbé sértő crocquis-vers. Ilyen,  Bakonyba illő haramiatámadásnak mindenki ki lehet téve. Igaz, hogy még a zsiványban is van annyi banditatisztesség, hogy véres munkáját maga végzi el és nem vesz maga mellé cinkostársat, avégből,
hogy a megtámadott kezeit leszorítva, azt még a védelemben is gátolja. A két orvtámadó ellen a büntető följelentést ma ügyvédem útján súlyos testi sértés miatt megtettem, de följelentettem Vajda Józsefet a „Bácsmegyei Napló" mai számában megjelent ostoba és hazug nyilatkozata miatt is! — Szabadka, 1911. május 8.
  De nem ezért jöttem el. Ők tényleg  csak a csipkelődésemen sértődhettek meg. Vagy nem? Úgy tetszik, ezzel a várossal így is, úgy is meggyűlik a bajom. Menekülnöm kellett onnan.  Ó, Szabadka.  Palics. Zeneszó. Szerelem.  Szerelmek... Be idegen e négy falnak a borzas,/ fekete fej s a szabadkai út,/ hol aranypénzes nyakú lányok ajkán/ittam a csókos bunyevác aszút...  Azt hiszem, nem megyek többé vissza.
  Nem is tudom, miért, nagyon kedveltek a hölgyek. Szabadkán is, Nagyváradon is, Szegeden is. A szűk Könyök-utcában is. Félnem kellett volna tőlük.  De hiszen hiába félek, ha elragadnak. Mert elragadóak.  Az egyik jön, a másik tovalibben; a tavasz búgva gázol ereimben: / megindul mind, szívemben ami vér van!...
  Egy bál.  Megérzem én, és meg is értem az asszonyok vágyakozását. Ott van a szemükben, ahogy belépek a bálterembe. És igen, megértem, mert a szemek az én vágyaimat tükrözik vissza.
  Jó lenne megnyugodni, lehiggadni már.  Megöregedni, nem törődni a leányok
szívével, asszonyok szíve dobbanásával.  De ebből élek: a vágyakozásból, a szerelemből.  Élek szerényen. Ha élet ez: ülni a kávéházban, félig könyökölve szemlélni az utcát, a meglibbenő szoknyákat, a karcsú bokákat, s várni az ihlet perceire. Hogy meginduljon bennem a vers. Valahonnan legbelülről.
   És hozzon néhány koronát.
   Nos, igen, a bál. Az a bál, ott…  A Nemzeti Kaszinó báltermében. Ahol az a barna rabul ejtett. Vagy én őt? Mindketten rabok lettünk, egymás rabjai.  De ő nem akart menekülni, csak én. Már amennyire volt akaratom.  Egy tánccal kezdődött. Úgy tapadt hozzám, hogy majdnem eldőltünk. Én ismerem magát – suttogta a fülembe, hogy beleborzongtam. -  Minden versét ismerem. 
Kitáncoltunk, kivezetett az erkélyre. Őrjítő csókok, szinte már-már szexualitás.
Aztán a cselédlányukkal összeesküdve találkák,  nagy szerelmezések. Apja, a leggazdagabb kereskedő ferde szemmel nézte a kapcsolatunkat, mióta csak bemutatott neki..  Ki voltam én? Egy senki kisvárosi  zsurnaliszta, ábrándos poéta, semmirekellő. Élősdi.  Ezt mondta is, de én legyintettem. Fenyegetett, elintézi, hogy kiüldözzenek ebből a városból.  A szüleim is azért zavartak el, mert rühellték a verset.  Most el akartak zavarni egész Bácskából. Vagy elveszem a lányukat és keresek valami tisztes foglalkozást, vagy hagyjam el.
  Nem, szem ágában sem volt nősülni.
  Holott akkor már ő nem hagyott engem békén. Kiőrjített Palicsra, a nyaralójukba. Ott bujkáltunk hetekig. Éjjel-nappal szeretkeztünk, szinte ki se keltünk az ágyból. Semmi nem volt elég annak a lánynak, és én belemerültem a szerelembe. Mert megihletett. Bukdácsolón a térded reszkettesse meg combod – suttogtam neki -, e dús virágban álló, harmattól ittas lombot./ A szád egy szóra nyíljék, mit soha ki nem mondott.   Később ebből szonettet írtam. De akkor nem írtam semmit, csak öleltem.  Mindenre rá tudott venni.
  Aztán egyszer ránk tört az apja. Engem kidobott, a lányát hazavitte. Pár nap múlva sikerült találkoznom vele a kaszinó könyvtártermében. Azt javasolta: szökjünk meg együtt. Fiumébe. Beleegyeztem, jártam már ott, sőt, újdondászkodtam is, a tengerész újságnál.  Szép város, olaszos város, és hát ott a tenger. Női világ, te habzó tajtéktenger,/ voltam ladik rajtad és vasnaszád.    Megbeszéltük, hogy másnap reggel találkozunk a pályaudvaron, és búcsút intünk az álmos kisvárosnak.
  Azzal elváltunk. Én még csellengtem, benéztem a Kaszinóba, leültem mindenféle cimborákkal csevegni. Ittunk is, nem is keveset. Késő éjszaka vergődtem haza. Haza? A szűk kis hónapos szobába, amit béreltem. Nem volt nekem soha otthonom, mégis mindig otthon éreztem magam addig délvidéken. Kicsit horvátként, kicsit szerbként, kicsit magyarként, kicsit zsidóként is.
  Elég az hozzá, hogy elaludtam. Arra ébredtem, hogy a vonat negyed óra múlva indul Fiumébe. Gyorsan összecsomagoltam a holmimat, nem volt sok, és futottam az állomásra. Persze, hiába. A vonat a lánnyal már elzakatolt.
  Viszont ott vesztegelt a budapesti gyors.
   Isten veled, te lány, Isten veled, Fiume. Isten veled, Szabadka, Isten veled Palics.
  Felszálltam, és arra a lányra gondoltam Budapestig.




............