2
Oly szélsőséges pesszimista lennék?
Vádolnak ezzel gyakran és sokan.
De ha joggal, magukba nézve tennék,
már felkötöttem volna rég magam!

Hisz önmagában hurráoptimizmus
vagy ötvenöt évet leélni itt;
nahát! Kiben a bizalom oly izmos,
tartson ki vélem még kilencvenig!

Nem optimizmus szép jövőt idézni,
miközben látjuk jól: reménytelen;
ki önmagával sem mer szembenézni,
mindössze gyáva és gerinctelen.

De optimizmus meg nem törni mégsem,
dolgozni, élni, küzdeni tovább,
nem adni fel azért se, semmiképpen,
a külvilág bár mentől mostohább;

s amíg sugárban dől reánk hazugság,
míg bornírt fajvédők bombasztja zeng,
a tudást míg pökhendin félrerúgják,
s a nincstelenség csak némán eseng,

míg önjelölt kis cézárkák ragyognak,
míg szarkafészek lett a köz java,
s agyáig mindez el sem jut sokaknak –
nem csatlakozni a tapshoz soha!

S ha persze majd leroskadunk a végén,
mondhassuk el, hogy nem hiába lett:
a förtelem-tenger gigászi mélyén
izzadtunk egy parányi gyöngyszemet!

Uhrman Iván
OPTIMIZMUS A 21. SZÁZADBAN
A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!

S ez hihetőbb örömet adhat.

Baranyi Ferenc
Kék madár zöld fák
Más időben más esőcseppek
cseperegnek, más nyárfapihék,
más eszmék kavarognak,
az értelem eresztékei  közt
teret, formát bont a régi,
új körvonalak jegecesednek
a fényszálkás idő fonalára;

mondanám kapaszkodj  a
fősodor aznapi ritmusába,
vedd át a világ lüktetését 
egy házon kívüli magabiztos
merészségével, s üzenj
a hajlíthatatlanoknak
a váltás ideje elérkezett;

szólam-országok  süllyednek,
szóhalmazok roskadnak össze,
újkori kifejezések forradalma
seper végig a Gutenberg galaxis
országútján  maradt útjelzők
roskatag sorfala között,
új diadalmasok seregszemléje
érlelődik a jövőidőnek,

illene hát végre szembesülni
a tegnapi  eszmék, kiüresedett
gondolatok,  egocentrikus
útvesztők tarthatatlanságával, 
s a világ sztrádáin száguldó 
légpárnásított  hatalmasok
környezetszennyező szócsatáit 
békésebb szólamokra cserélni.

2018. január 13. 

Koósán Ildikó
Ez már egy másik
Valahol megint robbantottak

Állok.
A harangok szólnak, kongatnak, zúgnak.
Állok.
Az ég felé kapaszkodnak a faágak.
A levegő sustorgással, hangfoszlányokkal tele.
Eredhetnek harangok torkából,
jöhetnek garatomból.
Állok. Lépnék, de nem tudok,
szorít valami, beszennyez a felvert hangözön.
Nem tudok.
                                   
Kortársaim! Készen áll-e a kezünk
elrendezni a tétova hangjegyeket?
Kortársaim! Készen áll-e az eszünk
pallérozni az összerázott hangközöket?

Botfülűek! A dallamok, a hangközök, a
hangsorok, az andanték, a harsogók,
mind tűzet hirdetnek.
A harangok megrészegülnek az ég alatt,
pusmogva susognak s rémisztenek! 
A félrevert harangok felvernek az ágyból,
s összetörnek amint menekülsz.

Én állok. Lusta az ész.
A harangok beszélnek, ó kortársaim.


Albert Lőrincz Márton
Harangok
Anyám mindig ünnepre terített
s mérges volt ha a grízgaluska
megfolyt a pörköltből a
csontosát magának válogatta

apám mindenhez kenyeret evett
nekem úgy magyarázta hogy erre
a háború tanította s a morzsát
mindig a tenyerébe söpörte

kézzel hímzett terítő vetett
rojtokat előttünk csíkozott
tányérok ontottak illatot anyám
kérte: előlem minden elfogyott

add Isten még egyszer azt az ízt
azt a mosolyt mi asztalunkhoz ült
kérem vissza a régi gyermekkort
mi sajnos réges-rég messze repült

Tiszai P. Imre
Velük
hagyjunk fel az életveszélyes vállalkozás
próbálgatásával éljünk hittel hogy a szerelem
kiolvassza a tájat a hosszú télből tanuljuk meg
a csönd jelbeszédét szálljunk partra ahol
biztonságban ébredünk nyújtsd el a csókidőt
kedves avassuk egymás testét a szenvedély
szentélyévé köszönöm hogy kilépsz az álmok
gőzéből és nekem tartod magad melegen
köszönöm hogy általam magaddá válsz és
átugrod velem az idő határvonalát többé nem
kell az évek sötét alagútjában keresselek
jövőm záloga vagy a türkizkék vízen
sorsomat repítő kecses hajó árbocán
győztes zászló lobog a fény


Pethes Mária
Lobog a fény
Történetünk idején, októbert mutat a naptár. Für Márton és született Vági Zsuzsanna, hatvan éves házassági évfordulójuk napján ott állnak a kertjükbe rekedt, avarillatú csendességben és nézik, hogy már kora délután, nyújtózni kezdenek az árnyékok és érezhető, hogy egyre hűvö-sebbé változik a fák lehelete. Szerették ezt a kertet, természetes módon, mintha bennük nőtt volna fel.
A kert fiatalabb fáit, úgy húsz-huszonöt éve ők maguk ültetgették és gondozták. Almákat, szilvákat és zamatos lédús körtéket lehetett szüretelni róluk. A kert zugába pedig két erősderekú birsalmafa illatoztatta tél-álló gyümölcseit.

Verasztó Antal
Töprengő
Ha ettem, kirázom az abroszt,
elmosom a tányérokat,
s közben ide-oda tolat
bennem a sok volt zűr s a halk most,

mert mindent megtettél te értem,
ami, úgy tűnt, mindennapos,
s ami, mostan, rajtam tapos,
s mi akkor, úgy látszott, nem érdem.

Pedig léted naponta lopta,
egyszínűre kábán csiszolt,
míg engem szerelem tilolt
más nők ölében, s csak a mocska

maradt lelkemnek örömödre.
Arcomra ül gyűlt szégyenem,
már azzal, hogy nem vagy velem.
Eltűrtél, – bűnhődjek örökre.

Asperján György
Lelkifurdalás
julcsi néni ének órán rászólt petire
hogy ne dünnyögjön
pedig szerintem ő dünnyög a legszebben
sokáig hallgatnám
például amikor fogorvoshoz megyünk
ha egész végig dünnyögne nem is félnék
a kristóf is dünnyög de az övé
már felnőtt dünnyögés
mert ő már tizenöt éves
és amikor eljön hozzánk a sárához
akkor egész sokáig dünnyög
a sára a nővérem mert ő előbb született
és utána az andris és a dani
és én vagyok a legkisebb testvér
kár hogy ilyen kevesen értünk a dünnyögéshez
csak a sára meg én


Hajnal Éva
dünnyögő
Zöld csemeték közt magam állok
vén tanú-fának.
Hova folyt az idő,
mondd, hova lettek a társak?

Körülöttem új nyüvek dúlnak...
Lesz még tavaszom?
Lesz nyár, derűs égbolt,
levelekből bús, őszi halom?

Távolról fűrész zaja hallik,
már közelednek a gépek...
Repüljetek innen víg csipogók,
rakjátok más tájon a fészket!
Szedjétek az élet dús füveit,
s bélésnek tarka pihéket.

Kamarás Klára
Vén tölgy dala
Kakukkfű illat emléke a tájon..
Hol vagy, Tavasz, álmot ébresztő Álom?

Hol vagy, fényvizek tükréből kinéző,
kéklő égbolt arc, csodát hívő, kétlő?

Hol vagy, Idő, Te, égő szemű Ének,
zöld zengése szél hozta Messzeségnek?

Hol vagy piros Szépség, vágyaddal? Hajnal
felnő majd benned, virágdiadallal?

Hol vagy, Te, Táj, mely olyan régen várod:
hegyeidre üljenek óriások, -

Gondolatok? S hogy jöjjenek a Tettek, -
gyermekei másik történelemnek?

Hol vagy, Csillag, szép jelképek Királya?
Ki jót akar, nélküled olyan árva!

Jöjj, Istene elárult vörös vérnek,
hozz ítéletet, pusztulást, mely éltet,

hozz építést, melyben Lélek a lélek,
csak értelmes munkát ad szívnek, észnek,

s becsületet munkálkodó kezeknek,
s öklök csapását álnok érdekeknek!

Most, nézd, e Jelen középkori hitben,
s trónusán szennyes, bűn-fekélyes isten,

ki szolgává tett tudóst és tudatlant!
Pokol károgás telít minden katlant,

völgyet, hegyet.. E középkor világa:
Isten nevében Isten káromlása.

Jöjj el, Tavasz! E hitvánnyá lett népnek
mondd a szemébe a sok bűnt és vétket!

Mondd a szemekbe, bátran: - Gyáva szolgák!
Itt meggyalázott szó lett a Szabadság,

gúnnyá az erkölcs, - nincs érték, mi drága!

Mivé lett a múlt: Petőfi Hazája?!



Lelkes Miklós
Hol vagy, Tavasz?
Elment hát...
Ő is elhagyott,
mint oly sokan
e földi létben.

Bakapelyhes sezlonom
petyhüdt rugói
kikandikálva vigyorognak
botladozó soraim
foghíjas grádicsán,
melyről letekintve
nem kívánok látni
sem hús-vér embert,
sem virtuális lényeket.

Elfutott hirtelen,
most nyomát sem lelem,
nem ábrándozhatok
huncut fürtjeiről,
nem érinti forró ajka
ráncos homlokom,
nem hathat már rám
gyöngyöző jókedve,
nem vezet többé
misztikus tájakon
és nem öleli magához
kergekóros lelkem.

Azóta kerengő dervisként
rovom köreimet,
beszűkült elmém
sötét börtönében,
világtalan koldusként pengetve
megkopott lantomat.

Bár elhagyott,
nem lettem hitehagyott,
s mert a világ kitagadott,
most magányosan virrasztok.

Várok.
Várom őt, a hűtlent.

Talán megtér majd tavasszal,
visszahozza hozzám a rigók dala,
a patakparti gólyahír
és új dallamra vezeti
tremoros ujjaim
a kopott billentyűzeten.

Csapodár Múzsám, visszavárlak!


Márkus László
Virrasztás
Boromisza Tibor: Szentendrei tájkép.
Madár dalol.
Meghallja-e valaki
ha a Föld csak vak forgású
gömb lesz, amely
összetéveszt éjt s napot
és a holnap vákuumában
eltűnnek az évszakok?

Ahány ház volt a világon
mindből szürke por marad
és a népes emberárból
ős bánat, mely ránk szakad?
Ki csihol majd tüzet újra,
ki szelídít vad lugast,
ki deríti fel a múltat
s a széthulló arcokat?

Szívem sír szűk rekeszében,
s bár trilláz még madárének,
a keserűség oszlopára
újabb rovást vések.

Péter Erika
Kizökkent idő
A MAJOM

Csak még egyszer azt a pusztító napfényt!
Csak még egyszer éhséget, szomjúságot,
olyan kegyetlent, olyan otthonit!
Csak még egyszer félni sunyi haláltól,
mely ott rejtőzik minden ág mögött!
Csak egyszer látni a baobabfát!
Csak egyszer látni a baobabfát!

Azután újra szólhat a zene,
ugrálni fogsz a vékony bőrszíjon
tetszés szerint e hideg s tompa tájon.
Nógrádi Gábor
Cirkusz Nyárhalódon -4.
Elvárások lógnak fülbevalóként fülemen.
Olykor csilingelnek, s én készséggel szolgálok.
Csak ritkán hagy el, egyelőre, a türelem.
Engedelmes vagyok, mint a jó polgárok.

Egyre nagyobbak e csecsebecsék rajtam.
Egyik sem nemesfém, azokra már nem telik.
Egy reggel rájöttem, hogy elmúltam hatvan,
és lelkem eddigi békéjét másfelé terelik.

Fred Kruegerként* másznak tévémből a rémek,
s rég halt nagyapám is riadtan néz le a keretből.
Robbanások, halálsikolyok a múltból utolérnek.
Még a végén félni kezdek a jelentől...

Elvárásként lógnak fülemen a helyzetek.
Nagy a karika, és rajta bármi elfér,
de csalfa délibáb elől menekülő árny nem leszek,
...és, hogy mi leszek? Az egyelőre rejtély...

*Freddy Krueger a "Rémálom az Elm utcában" című horrorfilm főszereplője


Szegő Judit
Fülbevalóim
Miként a nyitott tenyér
feltárja életvonalát,
melyet belevésett
a sors,
úgy írok rólad verset,
pőrén mutatva lelkem
magányos kuszaságát,
ha nem vagy velem.

Az éjszaka csupa csillag,
a szmogot elfújta a szél,
a hold kövéren ballag,
az asztalon kenyér,
vacsoramaradék.
Ízetlen nélküled az étel
és az élet, érzem
szűkül a koszorúér.

Fekszem a hűvös ágyon,
az álom elkerül,
az égen úszó holdat látom,
fázom egyedül.

Szeicz János
Nyitott tenyér
Leszáll az esti csönd. A nap
aranyló pírral csókot ad
a földnek, ám az udvarok
mélyén már hűs homály borong.

A háztetők, a fák fölött
a hold az égbe öltözött,
selyem ruháján fölragyog
egy repülőgép s a csillagok.

Én már rég szívembe zártam
erdőt, rétet, folyót, hegyet,
olajfa lombok árnyékában
a görög szépségeket,

álmomban újra látok sok szép
várost, amikbe eljutottam,
de mindnél kedvesebb vidék,
ahol végül az otthonom van.

Katy, 2018.


Bokros Márta
Kertvárosi est
Lelkes Miklós Zsolt
Úton
Két cserzett bőrű férfi várta a Nyugatinál a beérkező vonatot. Apa és fia. Cigányok. Úgy tűnt, mintha az apa arcán ott trónolt volna egész élete: jobb idők emléke, olyanoké, amelyeket szívesen őriz emlékezetében, és rosszabbaké, amelyek sűrű barázdákat szántottak homlokára. Arckifejezésén kívül deresedő, erősen őszülő haja is azt sejttette, hogy az ötvenes évei körül járó férfi már sok mindent megtapasztalhatott. Okult ezekből, vagy nem teljesen? Ki tudja?

A szoba nem tartja vissza
éjszaka az álmokat
egy részük az agy beissza
mixelve arányokat,
de nagy részük csavarogna,
résekben utat keres,
rejtjelekbe csavarodva
az erő ezerszeres,
padlón koppan, pattog falon,
s kirepül az ablakon,
utána nyúlkálnék vakon,
el többé nem kaphatom.
Tudod, te is olyan voltál,
mint megannyi, kusza kép,
és ma is elvarázsolnál,
hiányod szakadtra tép,
nehéz  ajándékot hoztál,
nem bírtam el egyedül,
leesett és csodálkoztál,
álltam mezítelenül,
lelkem azóta is fortyog,
marinálva verseket,
megszenvedek minden kortyot,
szótövekkel vért nyelek,
hogyha nem is szólsz már hozzám,
Pegazusom szállni fog,
akkor is, ha megátkoznál,
hajszolják az angyalok.


A. Turi Zsuzsa
Ajándék
Ahol az út végetérne,
a láthatónak kevese!
Rácsokat húz a képbe
a fák függőlegese.

A messzi egy vonal,
képzeletben mintha
tartaná fényfonal,
mint egy angyalhinta.

Egy seholsincs sikon
látszólagos, régi
rejti, hogy másikon
valódi, bár égi!

Vasszécseny, 2018. január 6.
Pödör György
HORIZONT
hosszan nézünk egymás szemébe,
s te már örök időtlenségbe
látsz, ha látsz, az a dimenzió
lehet, hol már minden látható…

vajon meddig érzik fotonok
rezgését benn az idegpályák

ez hát az örök szembenézés
tekintetváltás, kitekintés…
a soha meg nem ismétlődő,
a soha utol nem érhető

szemed minden mozdulatomban
ébren, álomban, gondolatban
velem volt, mintha veled látnék,
s te velem rajtam nézel át még

ölelnélek, s oly nehéz, súlyos
vagy már, alig bírom karomat
átvonni a vállaid alatt

ölellek, s hiába szorítom
egyre hűsebb arcodhoz arcom
hirtelen örök-hideg lettél

hosszan néztünk egymás szemébe,
s te már örök időtlenségbe
látsz, ha látsz… az a dimenzió
talán, ahol minden látható…


Fetykó Judit
szembenézve
Boromisza Tibor: Anya gyermekével.
Nincs annyi kincs,
Mi előlem eltakarna,
Ha hajad az égbe
Nyújtja lánykarod,
S ha hajlataidban a
Csillogó éji pázsitok,
Mint a rózsák kinyílnak…

...hát zúgjatok harangok a
Tornyok magasában vigadva,
Össze-vissza, mint a szív…
Rada Gyula
Akt
Bodó Csiba Gizella
A világ végén    
Gondolatok egy festményhez  

Mint egy elzúgó meteorit
ragyogott át a képen a naplemente.
Mielőtt elhagyta volna a vásznat
megtorpant, szemrevételezte a házat,
mit körülfontak a csupasz ágak,
a néma úton is szétfolyt az alkonyat,
csend dermedt a hideg égen,
s a hó alatt.
Az alkotó tudta csak, hogy a ház
ajtaján nem volt lakat,
bent egy család zárta a napot
beszélgetéssel, s mit az Aznap megadott.
Vacsora gőzölgött az asztalon,
bár kémény füstgomolyt
nem küldött az égbe,
a kis kályha mégis remélte,
hogy holnap is lesz tűzrevaló,
az istállóban merengve mélázott a ló,
s a két kicsi csacsi nem gondolkodott,
hogy holnap is húzzák az öreg fogatot,
ma reggel láttak egy hóvirágot,
- tavasz majd ébreszti a világot -
szuszogták melegen a kevés szénába,
moccant a nyuszi is álmában.
A tanyán végtelen béke volt,
a színeken csak a szél dalolt,
majd röstelkedőn pirulva ő is elvonult.

Mintha ősz lenne,
én meg falevél
az ágról leválva épp
szabadon lebegve.
Élvezem a táncot,
keringő társaim ölén
libbenek boldogan
zúgó szél-zenén.
Szállnék csak egyre,
de esőktől nehezülök.
Tudom, ne mondd,
a levélsors örök.

Thamássy Nagy Géza
LEVÉLTÁNC
Hó borítja újra a hegyet
ahogy szokott megjött a tél
süvölt faggyal jéggel fenyeget
nem bíráskodik csak ítél
meghúzza magát aki él
bújik keres óvó fedelet
álmaiban tavaszt remél
illatos szellőt kék eget.

Van aki álmodni sem képes
fejére úgy húz takarót
nem kerget balga álomképet
hisz látott már varjút karón
reménykedett sok tavaszon
teleket is átvészelt épen
     s már úgy véli elég haszon
     hogy nem él vízen és kenyéren

Reggelre kinyílt egy jégvirág
szikrázik az ablakomon
s bámulom ahogy a napsugár
táncot lejt a jégszirmokon
    íme gyönyörű birtokom
    elolvad egy röpke perc után
    szépsége alig hagy nyomot
    az emlékeimben él csupán

Engem sosem hívott az Isten
pedig ha hívtak mentem én
lépteimnek már nyoma sincsen
a bizonyosság csak remény
     ki mondja meg mi az erény
minek van ára mi van ingyen
mije marad ha a szegény
     már vigaszt sem talál a hitben

Aki barátom volt elhagyott
vagy én hagytam el őt mindegy
a lelkemben még vele vagyok
s ha boldog hát nem irigylem
      igaz hogy nem sokra vittem
      bár értek ébren a hajnalok
      megijedek hogyha libben
      a hálós függöny az ablakon
Hajdu György
HÓ BORÍTJA
Esik,
itt a fizetési határidő,
pénztárcám lesik,

a sor nem halad,
dugóban ülök,
merre vagy?

Fogd a kezem,

nyújtom
földtől az égig,
völgyön és hegyen

táncolunk?

Amíg az út
alattunk bolyong,
az parkettem,

a derekam szabad,
a vállad is az legyen

akkor is,
ha szakad,
ha szorít a fizetési határidő,
ha a sor egyre nő,
ha dugóban vagyok.

Táncoljunk,

üzenjünk a napnak:
nekünk,
ha elbújt is ragyog!


Dobrosi Andra
Táncolj velem!
Eltűnődök
az elmúlt éveken,

nincsen szavam a mára....

Valami
halódik bennünk

Elfüggönyözött ablakok
nyílnak az éjszakára.
Soós József
Szó hiján
Jégcsap-éden tündérfénnyel,
jő a tavasz szép reménnyel.
Jő a tavasz, tipeg halkan,
bálicipő meg-meg koppan.

Megolvasztja ő a jeget,
hópihéknek csak integet.
Reánk köszönt zöld fejével,
aranyesőt szór kezével.

Oh, mily’ csodás ez a tavasz,
milyen huncut a kis ravasz.
Szerelmet sző hálójával,
házasodik ő a nyárral.


  Hókristály karcol,
hullámzik halkan a híd,
hajnali harcból
holdbéli harsona hív.

Jégcsap az orra,
de már a holnap ítél,
halotti torra
hívlak, sehonnai tél!
sikerült a műtét

a szomszéd ágyon
meghalt három
én meggyógyultam

a műtét sikerült de

a szomszéd ágyon
meggyógyult három
én meg meghaltam

Nagy L. Éva
Jő a tavasz
Debreczeny György
kórházi ágyon
Nyakó Attila
Úgyis lesz tavasz
................